TAROT gondolatok járvány idején – IV. felvonás: az ERŐ

Érdekes helyzet köszöntött ránk idén márciusban, 2020-ban. Az eddig ismeretlen vírus, amely egyre inkább globális járvánnyal fenyeget, alapvetően megváltoztatta a korábbi életvitelünket, napi megszokásainkat – mondhatjuk kimozdított bennünket a korábbi mókuskerékből.

A hétköznapi élet rendje alaposan felborult – és akit kicsit jobban foglalkoztat a spiritualitás, a látható dolgok mögötti rejtett erők megnyilvánulása, biztosan elgondolkozik azon, hogy miért történt mindez, sőt vannak, akik már meg is osztották ezzel kapcsolatos gondolataikat különböző fórumokon. Így teszek most én is.

Ha a TAROT archetipikus képeit vesszük alapul, akkor több Nagy Arkhánumi minőség is felfedezhető most, ebben a helyzetben. Arra gondoltam, sorra veszem ezeket az elkövetkező napokban – ha érdekel, tarts velem a továbbiakban is. (Korábbi írásaimat e jelenlegi alatt találjátok.) 

Az első lap, amelynek energiái egyértelműen megmutatkoztak ebben a helyzetben, az a XVI. Nagy Arkhánum, a Torony lapja volt – erről szólt első írásom ebben a témában.
Majd ennek számmisztikai megfelelőjét, a VII. Diadalszekér lapját, és annak üzenetét elemeztem ki a jelen helyzetre vonatkozóan.
ezt követően pedig a Remete lapjáról írtam, amely oly sokunkat érint ebben a helyzetben, melyben az emberek egy része otthoni munkára kényszerül, más része saját belátásból tölti „önkéntes száműzetését” napjainkban otthona falai között.

Hogyan lehet jól felhasználni, saját épülésünkre fordítani a bezártságnak ezt az időszakát – erről írtam a Remete lap kapcsán, és ezt a gondolatmenetet szeretném folytatni most, az ERŐ Nagy Arkhánumának ismertetésével.

Az Erő lapján egy hím oroszlánt látunk – ami azért ugye elég egyértelmű: az egyik legfenségesebb, legtekintélyesebb nagyvad ő, a „szavannák ura”, az „állatok királya”, vagyis egy mindenki által könnyen felismerhető ERŐ-SZIMBÓLUM. Eddig rendben is lennénk. De vajon mit keres mellette ez a nő, vagy éppen fiatal leány, aki nem hogy nem fél a „szörnyű vadállat”-tól, de egyenesen az oroszlán hátán lovagol, vagy éppen a szájában matat – amitől a szavannák réme sokkal inkább egy idomított kezes jószágnak hat, mint egy vérengző fenevadnak!?

Egy csapásra érthetővé válik ugyanakkor a látvány, ha az idomítás szót kicseréljük a „szelidítés” kifejezésre. Gondoljunk csak Saint-Exupéry Kis hercegének híres barátjára, a rókára, aki azt kérte a csillagok vándorától, hogy szelidítse meg őt. Ebben a szóban rejlik az Erő lapjának titka is – azért tud a leány biztonságban ülni az oroszlán hátán, azért tud a nő a legnagyobb lelki nyugalommal belenyúlni az állat pofájába akár, mert kialakult köztük az a kölcsönös viszony, amelynek alapja a MEGSZELIDÍTÉS. Mondhatnánk, egymás megszelidítése – ha két különböző lényről lenne szó ezen a képen.

Az Erő lapján látható oroszlánnak ugyanakkor nincs köze semmilyen négylábú emlős testében élő vadállathoz – sokkal inkább a saját belső vadságunk: ösztöneink, önzésünk, erőszakosságunk, túlélésért való küzdelmünkben mozgosítható erőink jelképe ő. Egy – népszerű – szóval megfogalmazva: az Egónké.

Az egónké, amelyet mostanság divatos elítélni, megítélni, megküzdeni vele és legyőzni – legalább is sok spirituális irányzat és a tudati fejlődésre fókuszáló tan és/vagy tanító hirdetette, hirdeti ezt (tisztelet a kivételeknek!). Ez ugyanis egy reménytelen küzdelem: mind több energiát rakok bele, annál biztosabban vértezem fel pont azt a részem, amely ellen küzdeni vágyom, a saját belső erőimből – tudattalanul – táplálva őt, a vereség ellen.

„…az erőszak erőszakot szül” – mondta John Lennon, és ez igaz saját magunkra, az önmagunkkal való viszonyunkra is. Ha bármilyen indíttatásból is, de erőszakosan viszonyulunk akár önmagunkhoz, akár másokhoz, annak meglesz a böjtje – előbb vagy utóbb ellenállásba ütközünk, és az az erő(szak), amit a rendszerbe toltunk, visszahat ránk, utolér minket (is).

Igaz ez akkor is, ha a célunk önmagunk megismerése – senkit és semmit nem lehet IGAZÁN megismerni a modern tudomány elemző módszereivel, amely rajong az objektivitásért és az adatokért. Hiába a sok-sok adat – még ha a különböző társkeresőkön oly népszerűek is! – soha senki nem fog engem a magam valóságában megismerni, hiába tudja betéve a magasságom, a súlyom, a lábméretem vagy a szemem színét, mert ismét Saint-Exupéry-t idézve: „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”.

Viszont soha senki nem állította, hogy hall-hatatlan, vagy bármely más módon is érzékelhetetlen lenne az, ami igazán fontos!

Éppúgy, ahogy egy másik emberrel való ismerkedésünk kezdetén – nem kell rögtön romantikus dolgokra gondolni, lehet szó akár egy új munkatársról vagy új szomszédról is, – először csak távolról nézzük és próbáljuk a korábbi ismereteink alapján „elhelyezni”, bekategorizálni az illetőt, majd az impresszióink alapján megpróbáljuk óvatosan „megkörnyékezni”, köszönünk, mondunk pár semmitmondó üres frázist és figyeljük a reakcióit, egy-két ilyen rövidebb dialógus után már felvetünk néhány érdekesebb témát, ha azt érzékeljük, hogy megvan a közös hang, és aztán már szó szót követ, vége sem szakad a beszélgetésnek… pont ilyen módon tudjuk ÖNMAGUNKAT is feltérképezni, megismerni – vagyis megszelidíteni. Nincs benne semmi különös – mondhatnánk – csak egy dolgot kell tudnunk megtenni: FIGYELNI, befelé, önmagunkra.

Egyszerű, mondhatnánk, nincs benne semmi ördöngösség – miért is nem szoktuk ezt megtenni? Miért nem magától értetődő és természetes? Miért az a bevett szokásunk, hogy MÁSOKRA – a szeretteinkre, a hozzátartozóinkra, ismerőseinkre, barátainkra, munkatársainkra, főnökeinkre, szomszédunkra, sőt az apánk unokaöccsének az unokabátyjának a régi szobatársára is – ELŐBB figyelünk, mint Önmagunkra? Miért olyan nehéz magunkban lenni, magunkkal lenni és magunknak maradni?

És ha már itt tartunk – nem lehet, hogy ez a helyzet, ez az Önmagunkkal való összezártság egy kicsit erre is meg akar tanítani bennünket?

Hogy igenis FIGYELJÜNK BEFELÉ, Önmagunkra, a saját érzéseinkre és igényeinkre, még ha úgy is érezzük, hogy ismeretlen, veszélyes és ingoványos területre érkeztünk, ahol alig tudunk tájékozódni, mert csak a Hold pislákoló fénye vezetget bennünket, ad némi támpontot nekünk?

Legközelebb pontosan erről fogok írni Nektek, hogy mi lehet az, ami felsejlik számunkra a XVIII. Nagy Arkhánum, a Hold halvány fényében.